Az elfolyó idők nyomában

Igen, igen, az advent, a karácsony a számvetés, az elmélyedés, a tűnődés időszaka. Már akinek. Már aki képes még rá. De tegyük fel, hogy legalábbis igyekszünk kicsit végiggondolni, hol is tartunk az életben, mindenben. Személyes, családi, közösségi és akár nemzeti vagy globális szinten, attól függően, meddig terjed a látóhatárunk, és merre mutat a belső iránytűnk.

Van két örök érvényű megfigyelés, ami végigkíséri az emberi történelmet és életérzést: az egyik, hogy régen minden jobb volt (na persze!), a másik, hogy ahogy telnek az éveink, bizony egyre gyorsabban telnek. És ki fiatalabban, ki későbbi életkorában jut el oda, hogy fejében összekeverednek (féldecik és kormányzatok, ja, ez Cseh–Bereményi) régi esztendők és emlékek. Már én is közelebb vagyok az aktuális nyugdíjkorhatárhoz, mint az érettségim évéhez. Előfordult már, hogy egy-egy visszaemlékezés során rá kellett jönnöm, hogy az adott dolog nem hét-nyolc, hanem bizony tizenhét-tizennyolc évvel ezelőtt esett meg. A minap velünk ebédelt fiatal bébiszitterünk, és csevej közben megkérdeztem, mi a legkorábbi emléke, talán csak emlékszik az 1999-es napfogyatkozásra. Ártatlan szemmel nézett vissza: hát, ő 2004-ben született.